Olló

A „hónap műtárgya” sorozat célja, hogy az érdeklődőknek minden hónapban egy-egy kiemelkedő műtárgyat mutasson be, amelyet a Móri Emléktár és Művészeti Kiállítás tárlataiban tekinthetnek meg a Lamberg-kastélyban.

Az olló megjelenésének története az ősi időkig nyúlik vissza. A legelső ollót a juhok megnyírására használták. Kb 3500 évvel ezelőtt történt, amikor először két pengét összekapcsoltak, mint egy csipeszt. Ez a találmány, bár működött, nem volt túlságosan ergonómikus, nem egy középponti tengely körül forogtak a pengék, hanem egyszerűen kézzel összenyomódtak. De annak ellenére, hogy kényelmetlen volt a használata, ez a kezdetleges olló, több mint kétezer évig létezett alapvető változások nélkül.

A legkorábbi ismert olló Mezopotámiában jelent meg 3000-4000 évvel ezelőtt. Ezek „rugós olló” típusúak voltak, amelyek két bronzpengét tartalmaztak, amelyeket a fogantyúknál egy vékony, hajlékony ívelt bronzcsík köt össze, amelyek arra szolgáltak, hogy a pengéket egy vonalban tartsák, lehetővé tegyék a pengék összenyomását, és elengedéskor széthúzzák őket. 

A Közel-Keleten a Kr. U. 8. század körül egy kisiparosnak az az ötlete támadt, hogy a két pengét középen fogják össze, és nyeleiket körkörösen hajlítsák vissza. Ez annyira jól sikerült, hogy azonnal elterjedt az olló eme formája. Ezután az olló fogantyúit művészi kovácsolással és kovácsok "autogramjaival" kezdték díszíteni. És akkor, mint mindig, a találmány a saját életét kezdte élni: idővel egyre jobb lett (fodrászok és orvosok munkaeszközévé vált), és az időnként aranyból és ezüstből készült termék luxuscikk lett. Ollót készítettek acélból, ezüstből, aranyozott fémből, gazdagon díszítettek voltak. A kézművesek fantáziájának nem volt határa:  madár, mesés sárkány és egyéb formájú ollók is igen elterjedtek voltak. 

A rugós ollót Európában egészen a 16. századig használták. Azonban a bronzból vagy vasból készült forgó ollót, amelyben a pengéket a hegyek és a nyél közötti ponton forgatták, a modern olló közvetlen ősét, a rómaiak találták fel i.sz. 100 körül.[2] Nemcsak az ókori Rómában, hanem Kínában, Japánban és Koreában is elterjedtek, és a mai napig szinte minden modern ollóban használják az ötletet.

Az olló esztétikai szempontból egyre vonzóbb lett. Különféle formákat kaptak, különféleképpen díszítették őket. Ugyanakkor működőképesek maradtak, és egy kis esztétikát vezettek be a napi rutinba. A középkorban az olló egy közkedvelt ajándék volt a férfinak a kedvese számára. A tizennegyedik században egy csodáló, aki ajándékot küldött szíve hölgyének, gyakran tett egy ollót bőrtokba és ezt adta ajándékba. Ebben az évszázadban vált az olló igazán nőies kiegészítővé, amely néhány  kivétellel a mai napig megmaradt annak. 

Fokozatosan, mind a keleti, mind a nyugati világban egyre inkább az olló minősége, nem az alakja lett fontosabb. Az ipari forradalom visszaállította az ollók eredeti puritán formáját, mint pusztán funkcionális tárgyat. A díszek teljesen eltűntek, elhagyták őket. Olcsó ollókat gyártottak mindenki és mindenféle felhasználásra. 

A vágóeszközök tömeggyártása Londonban kezdődött. Első ízben Robert Hinchliffe állított elő edzett acélból modern ollókat 1761-ben. A Cheney téren élő mester magát "finom ollógyártó”-nak nevezte és ilyen jelzőtáblával hirdette üzletét is. Sikere nem maradt el, hiszen az angolok örültek neki, hogy végre megszabadulhatnak a nem igazán kényelmes fogású marokollóktól. Nem csoda, hogy kisvártatva szerte az egész kontinensen elterjedt az ollógyártás. A vágóeszközöket eleinte kovácsmesterek készítették, később azonban külön üzletággá vált az ollógyártás.

Az ollók tömeggyártása ellenére még a 19. században is kézzel készítették őket. Ma ma már igen értékesnek számítanak ezek a vágóeszközök mesterien kidolgozott, és szépen díszített fogantyúik miatt. 

Napjainkban már rengeteg típusú olló létezik, minden féle anyag vágására, legyen az haj vagy szőrme, papír, textil, fém és egyebek.

A fotókon látható ollókat a Móri Emléktár és Művészeti Kiállítás Német Nemzetiségi Tájházában tekinthetik meg az érdeklődők.

Forrás: internet