Kandalló

A tűz az emberi kultúrák és civilizációk fejlődésében játszott szerepe semmiféleképpen nem elhanyagolható tény. A tűz nem csak arra alkalmas, hogy segítségével könnyebben fogyaszthatóvá tegyünk ételeinket, hogy megmelegedjünk mellette, vagy hogy távol tartsuk a vadállatokat. A tűznek mindig is volt egyfajta közösségépítő -és formáló szerepe is, mely mellett rengeteg kultúrában fontos vallási tartalommal is felruházták az igézően lobogó lángokat.

Azonban őseink korán megtanulták, hogy a tűz amennyire elbűvölő, annyira veszélyes is lehet. Ez akkor kezdet valós problémaként megmutatkozni, mikor eleink a tűzrakóhelyeket először vitték be az általuk épített lakóépületekbe. A nehézséget több dolog együttese okozta. Egyrészről ugye ott volt a keletkező füst, melyet valahogy el kellett vezetni. Ezzel kezdetben nem sokat törődtek, elegendő volt egy a tűzrakóhely fölött kialakított luk a tetőn, és kész. Ennél nagyobb gondot jelentettek azonban a lángok és kipattan szikrák. Fontos volt tehát, hogy a tűzrakóhelyeket függetlenül attól, hogy sütési, vagy fűtési célt szolgáltak, megfelelően körbeépítsék.

Persze kezdetlegesnek nevezhető kürtőket, melyeket a tűzrakóhelyek fölé építettek, már az ókorban is használtak. Ezek valójában kettős szereppel bírtak. Egyrészt a füst összegyűjtésére szolgáltak, másrészt pedig szikrafogóként is funkcionáltak, így védve meg a főként éghető anyagokból készült tetőszerkezeteket. A maihoz hasonlatos füstelvezető rendszereket nagyjából a XII.-XIII. századtól kezdve kezdtek használni, így az első kandallók is ekkoriban jelenhettek meg. A vártornyokban és kastélyokban épített kandallók egyszerre funkcionálhattak sütő, illetve fűtő rendszerként is, de ami ennél fontosabb, hogy már gyakran a helyiséget díszítő elemként is használták őket.

A középkorban egy kandalló, annak kinézete és mérete igazi státuszszimbólumnak számított. Persze nem csak azért építettek ember nagyságú kandalló tűztereket, hogy ezzel mutassák meg saját társadalmi rangjukat, hanem azért is, mert a korai kandallók nem voltak éppen hatékonynak nevezhetőek, ha fűtésről volt szó. Persze ehhez hozzá tartozott, hogy a középkori épületek hőszigetelése is hagyott némi kívánnivalót maga után, így szükség volt a hatalmas kandallókra, hogy abban nagyobb tüzet tudjanak rakni. A nagyobb lángok ugyanis több hőt termeltek. A fűtési hatékonyságot akkoriban ebben látták.

A kandallók formavilága és megjelenése pedig egyértelmű, hogy mindig az adott kultúrtörténeti korszak jegyeit viselte magán. A reneszánsz idején kedveltek voltak a faragott kőburkolattal ellátott kandallók, míg a barokk és a rokokó idejében a túldíszítettség uralta ezen fűtéstechnikai eszközöket. Ahogy a füstelvezető rendszerek, így a tűzterek égési levegővel való ellátása, és az épületek szigetelése is egyre hatékonyabbá vált, úgy csökkent a kandallók mérete is. Egy átlagos XIX. század végi kandalló tűztere már nem volt sokkal nagyobb, mint a mai társaiké.

Közben persze a kandallók alapanyaga is változásokon ment át és a XX. század elején már megjelentek az első egészében vasból, illetve acélból készült tűzterek. A modernkori kémények már rendelkeztek akkora huzatossággal, hogy a tűztérbe elegendő levegő jusson be a füstelvezető rendszeren keresztül is. Ennek köszönhetően a XX. század közepén megjelentek az első zárt tűzterek is. Ezeket nem sokkal később követték az első vízteres kandallók is, melyek napjainkra már arra is képesek, hogy a lakás használati meleg vízét is ezek segítségével állítsuk elő.

A fotón látható XIX. századi romantikus kandallót a Lamberg-kastély vetítő termében tekinthetik meg a látogatók.

Forrás: Internet